Ha Húsvét, akkor nyuszi – gondolja gyermek, felnőtt egyaránt, ha állatot kell társítani az ünnephez. Régebben szokás volt Húsvétra kisnyulat, kiskacsát, esetleg kiscsibét ajándékozni. (Régi szokásokról, illetve hogy hogy jön a tojás a nyúlhoz, itt olvashatsz.)
Gyerekkoromban menthetetlen állatmániás voltam (ez nem is nagyon múlt el…). Rendszeresen könyörögtem különféle kisállatokért, de anyukám hajthatatlan volt: lakásban nem tűrt meg állatot (aztán ez is változott idővel – jöttek a japán táncoló egerek, aztán papagáj, végül kutya is). Éppen ezért nem értem máig sem – és ő sem -, hogy is fordulhatott az elő, hogy egyik Húsvét előtt, amikor úgy 8-10 éves lehettem, egyszer csak ő maga hozott haza két apró, sárga, sippogó kiskacsát!
Tündériek voltak, pár naposak lehettek. A Nyugati pályaudvarnál árulta őket egy néni, és még az én végtelenül racionális és rendszerető anyukám sem tudott nekik ellenállni.
Nagy volt persze a felbolydulás otthon: hova tegyük őket, mit adjunk nekik enni. Akkor persze még nyoma sem volt internetnek, így a családban kerestünk vidéki rokonokat, akik láttak már közelről ilyen lényeket, hogy egyáltalán mit kell velük csinálni. Rohantunk a gazdaboltba, beszereztük a megfelelő tápot, amit aztán nedvesítve kínáltunk nekik. Sőt, még meg is utaztattuk őket, mert Húsvétkor hivatalosak voltunk az unokatestvéremékhez. Arra már nem emlékszem, mit szóltak az új családtagokhoz – akiket egyébként sikerült elkeresztelnünk: az enyém lett Donald, az öcsémé Vég Béla -, de azt tudom, hogy a kutyájuk izgalommal vegyes undorral szaglászta őket a fűben. Az egyiknek oda is kapott a lábához, így ő átmenetileg lesántult, de pár nap múlva már nyoma sem látszott az afférnak.
A napok csodálatosan teltek. Donald és Vég Béla egy kiselejtezett gyerekkádban laktak a szobánkban, és amikor hazajöttünk az iskolából/oviból, irány a Városliget – vittük őket legeltetni. Nem emlékszem már, meddig tartott ez így – gyanítom, hogy 2 hétnél nem tovább -, de a kacsák irgalmatlanul elkezdtek nőni. Anyukám persze ezerszer megbánta gyenge pillanatát, és végül nagy nehezen megbeszélte velünk, hogy mese nincs, a hápisápiknak menniük kell. Saját érdekükben. (Kit érdekelt ez?!)
A szemben lakó néni lányáék kertes házban laktak, így hozzájuk szállítmányoztuk kedvenceinket. És természetesen kikötöttük, hogy Donald és Vég Béla kizárólag végelgyengülésben, természetes halállal fejezheti be életét.
A múlt ködéből már csak felsejlenek ezek a boldog napok, amikor kacsatulajdonos lehettem. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy miért engedtem végül, hogy megfosszanak tőlük: mert azt még gyerekfejjel is beláttam, hogy nem jó helyük volt ott a lakásban a kacsáknak. Mindent összekakáltak, és a pár felszabadult órán kívül, amikor a városligeti réten legelészhettek, gyakorlatilag be voltak zárva.
Talán soraimat olvasva lesz olyan szülő, akiben ez felkiáltójelként fog megmaradni, amikor a piacon elmegy a kacsákat/csibéket/nyuszikat/egyéb édibédi állatkákat árulók mellett: felelősséggel tessék állatot vállalni!!
Ha persze a feltételek adottak, az más. Csak arra kérek mindenkit, mielőtt állatot vesz, nézzen utána az igényeinek! Például kezdő nyúltartóknak írtam itt korábban egy pár tippet.
dr. Demjén Zsófia
állatorvos, állategészségőr
***
Kihagytam valamit? Kérdésed vagy hozzáfűznivalód lenne? Itt a cikk alatt vagy a Facebookon itt írd meg:
